Háború és lopás 3. rész – 5 millió hektárnyi termőterületet „elloptak”, de Zelenszkij nem meri elmondani, kik tették

Cikksorozatunk legújabb részében bemutatjuk, melyek az ukrán termőterületeken gazdálkodó legnagyobb cégek, és milyen ezek háttere.

Többségünk az olvasásban nem jut tovább a címeknél. Minden írásnak van címe, már ha valóban közfigyelemre kíván szert tenni. Ő a nagy kerítő, hiszen az olvasó egyetlen pillantás alatt dönti el, hogy el akarja-e olvasni az utána következő szöveget is. Ha nem elég figyelemfelkeltő és érdekes, vagy ha unalmas és eleve tudható, miről lesz szó a továbbiakban, akkor a cím utáni írás hoppon marad. De az sem jó, ha a cím túl provokatív, mert ordít róla, hogy keríteni akar, csapdába akar ejteni. Persze vannak olyan írások, amelyeknek szinte mindegy, mi a címük, mert a szerző neve garancia arra, hogy érdemes elolvasni a szöveget.
A szöveg hemzseghet a szándékos vagy föl nem ismert ellentmondásoktól, hibáktól, elfogultságoktól és hazugságoktól. Ma már a technológia révén írástudatlan emberek is alkothatnak szövegeket. Egy ponton azonban minden szerzőnek tudatosnak kell lennie, ez pedig a címadás. A cím ugyanis olyan, mint a köszönés vagy a szándék kinyilvánítása. Ráadásul előre kiszámíthatatlan, ki fog belenézni a szövegbe, vagyis ismeretlen embereknek kell „köszönni”.
Mivel szükség van a tudatosságra, a cím sokat elárul a szerzőről, ezért igen veszélyes eleme egy írásnak. A jó címhez tisztánlátás, bátorság, önfegyelem, intuíció és gondolkozási rendezettség szükséges, már ha az újságírásról mint szakmáról beszélünk. Lehet a címtől már eleve megerősítést várni a saját nézeteimhez, gyűlöletet kelteni, s ezzel vonzóvá tenni a főszöveget, vagy éppen taszításával elriasztani az olvasót.